Péntek reggel, kávé után. Ma két hete érkeztem, és ha létezne időgép, valószínűleg nem általános iskolás koromig mennék vele, hogy mindent másképp csináljak, hanem két héttel és egy nappal, hogy ne induljak el. A hely gyönyörű, hogy láthattam egy életre szóló élmény, nem láttam még szinte semmit a világból, szóval nem azzal van baj. Vagyis azzal is, mert piszok messze van.
Semmi nem változott, ha igen rosszabb lett. Nincs munka, és ezzel a merész húzással, hogy jobbá tegyem az életünket gyakorlatilag tönkre is tettem, legalábbis jó időre. Felmondtam a munkahelyemen, és kiutaztam ide, ami félhavi fizetésembe került, a másik félhavit pedig a visszaútra kell kifizetnünk, mármint ha tudnám hogy mikor tudok hazamenni. Ma írok sms-t a fickónak aki kihozott, hogy mikor tudna hazavinni, főleg úgy hogy csak otthon, megérkezéskor tudom kifizetni az utat. És nem is tudok bemenni nagyobb városba, hogy ott szálljak fel a buszra, értem kell jönnie, mert buszjegyre valóm sincs. Szóval oda a reggelenkénti bizakodás a tegnapi pocsék este után, mikor megpróbáltam regisztrálni az itteni álláskereső honlapon a takarító állás miatt, és szembe találtam magam egy 12 oldalas, angol nyelvű kérdőívvel. És nem volt, aki segítsen.
Szóval nagyon vágyom haza, még a nehézségeket beleszámítva is mint a mágnes, úgy húz haza az otthon. Majd lesz valahogy, idáig is így éltem, és mindig lett valahogy. Évek óta vágytam az Egyesült Királyságba dolgozni, most hogy itt vagyok nem érzem már a kezdeti eufóriát. Talán ha dolgoznék, vígasztalna a pénz amit keresek, de ez valószínűleg már soha nem fog kiderülni. Nem tudom, hogy belevágok-e mégegyszer valaha, de ha igen, csak London jöhet szóba, ahol akár másnap repülőre ülhetek. Még ha nem is akarnék, de tudom, hogy megtehetném, és ez a tudat a nyugalmam kulcsa. Rosszul viselem, ha nem irányítom a velem kapcsolatos eseményeket, ha ki vagyok szolgáltatva másoknak.
Bocs lányaim, biztos jön majd megint hogy "ne égess minket anya". Szerintem az őszinteség nem égő, nincs mit szégyellnem. Hülyeség volt belevágni, de - és most ismétlem magam - ha nem próbálom meg, akkor meg ezen rágódtam volna talán életem végéig. Nem sikerült - benne volt a pakliban.
Szóval szeretnék hazamenni, otthon lenni a lányom születésnapján és boldogulni ahogy tudok. A közhelyek sem mindig igazak, és rontottam a statisztikát a "bátraké a szerencse" esetében.
Persze nyilván írok még, hogy jutottam haza és mikor, hátha érdekel valakit. Abban meg csak reménykedem, hogy lesz akik örülnek is majd neki.
